LELKISÉG

Béky Gellért

MYSTERIUM FIDEI

Elmélkedés a halálról

Dosztojevszkij egyik mûvében van egy jelenet. Egy agnosztikus arisztokrata találkozik egy egyszerû, szegény falusi asszonnyal. Csak úgy sugárzik a fiatalasszony a boldogságtól. A férfi döbbent irigységgel nézi. „Minek örül annyira?” – kérdi. (Mi, urak azt se tudjuk, mi a boldogság.) „Hát hogyne örülnék” – mondja az asszony. „Tessék nézni a kisbabámat. Ma mosolygott vissza elõször. Viszonozta a mosolyomat. Istenem, micsoda boldogság. Ma én is megértettem, milyen öröme lehet a jó Istennek, ha mi emberek rámosolygunk az imádságban, hitünkkel!”¹

Egy teológus se fejezhetné ki jobban, mi a hit. Pontosabban mondva, a hit kezdete. Rámosolyogni Istenre, de tudatosan, örömmel, hálával. Ez a hit ébredése az emberben. A hála és az imádás spontán megnyilatkozása Isten felé.

Legtöbbünkben, sajnos, ennyiben is marad. A gyermekkori hit, bizalom (elsõáldozás). Talán visszaemlékezünk rá, mint egy felhõtlen, tiszta élményre, amely már a múlté. Akkor tudtunk még Istenre mosolyogni, most már nem.

Vagy talán megrekedtünk az elsõ mosoly fokán. Nem nõttünk gyermekkori hitünk fölé. Hittudásunk, hitbeli ismereteink, tapasztalatunk már nem tudják kielégíteni felnõtt igényeinket. Olyan, mint mikor a szellemileg elmaradt személy ötvenéves korában is csak bárgyú nevetéssel mosolyog szüleire. Mint kiskorában. Sok keresztény hite szintén ilyen ügyetlen, bárgyú nevetés – igazi hit, meggyõzõdés nélkül. Minden egyéb téren (szakma, tapasztalat, emberi kapcsolatok, tudás stb.) gyarapszunk, fejlõdünk. Hitünk azonban primitív marad egész életünkben. Megszokásra, külsõ gyakorlatokra korlátozódik. Nem él igazán.

Áll ez az emberiség túlnyomó többségére is. Szinte hihetetlen technikai, szellemi fejlõdésen ment át (természettudományok, pozitív ismeretek); erkölcsileg, a hit ismereteiben pedig még a kõkorszak emberének nívóján (vagy az alatt) áll. Ez nagyon veszélyes kríziseket válthat ki mind az egyén, mind a közösségek életében.

Egyik legjobb példa ennek az ellentmondó jelenségnek az ábrázolására a halállal való azonosulásunk. Sok helyen a halál manapság tabu. Éppen a civilizált, technikailag legfejlettebb országokban.

Nem is olyan régen egy Franciaországban megjelent kis könyvecske nagy vihart, szinte botrányt kavart. Egy úgynevezett „Hospice” egyik (nõi) pszichiátere adta ki. (A Hospice nem kórház; gyógyíthatatlan állapotban levõ betegekkel foglalkoznak, olyanokkal, akik maguk is tudják, hogy biztos a halál.) Saját tapasztalatait foglalta össze ebben a kis könyvecskében. Nagy volt a fölzúdulás bizonyos körökben: hogy merészel egy szakember ilyen témáról nyíltan beszélni? Mert a halál a modern tabuk egyike, talán a legnagyobb tabu. Pedig még Mitterrand, az akkori miniszterelnök is eljárogatott a Hospice-ba, s szerette volna tudni többek közt: „Igaz-e, hogy a hívõ beteg békében hal meg? Nyugodtabban tud szembenézni a halállal, mint a hitetlen?” Neki ugyanis rákja volt, és félt a haláltól.² – Hát ide jutottunk. A primitív népek, társadalmak általában természetesen viselkednek, ha a halálról van szó: számukra nem tabu, hanem misztérium, nagy titok. (India, indiánok, Afrika stb.)

Nálunk pedig a halál után gyorsan „eltakarítják” a holttestet, hûtõbe viszik. Még a hozzátartozók sem férhetnek hozzá. Akár az állatokat, úgy kezelik õket. A halál elõtt pedig mindent elkövetnek, hogy a haldoklót félretájékoztassák, becsapják, eltitkolják a tényeket. Vannak ugyan olyan országok, mint pl. Amerika, vagy újabban Japán is, ahol sok a „hospice”, és nem csinálnak titkot a halálból. Sõt mindent megtesznek, hogy a beteg felkészülve fogadja a halált. Nincs hiány a sokféle „terápiában”, kinek-kinek a szükséglete szerint: kit zenével, kit mûvészetekkel, kit finom ételekkel, s ki tudja még miféle „terápiával” kábítanak el halála elõtt. Kb. olyan ez, mint mikor a harcba induló katonákat leitatják a támadás elõtt. A beteget is elaltatják, érzéstelenítik a mûtét elõtt. Mintha a halál is csak ilyen epizód lenne az életben. S mintha se lelke, se szíve, se lelkiismerete nem volna az embernek. Elismerjük: ez teljesen megfelel az anyagelvû, darwinista világszemléletnek és emberképnek. Ám egy hívõ ember, egy keresztény számára végtelenül kevés és sivár.

Kertünkben szabadon szaladgál a sok macska: feketék, szürkék, hamuszínûek, fehéres szürkék: öreg és fiatal. Tavasszal valami macskavész lehetett a környéken: a kismacskák egymás után nyúltak ki, egyik napról a másikra végük volt. Az egyik kicsi, szürke macska elkezd hozzám simulni, kapaszkodik fel a cipõmön, nadrágomon, és olyan esdeklõn néz rám kicsi macskaszemével, mint egy lázban égõ kisgyermek az anyjára. Látom, szeretné, ha felvenném, simogatnám. A kismacskák (nem a házi, benn tartott kölykökre célzok) általában nem tûrik a simogatást. Nem hagyják magukat megfogni. Annál jobban rimánkodott ez a szemével. Nem lehet ezeket a szemeket elfelejteni. Ez este volt. Másnap reggel kinyúlva találtunk rá. Már nem élt.

Sok embernek még ennyi sem adatik meg: hogy ti. ennek a kismacskának a módjára ápolásért, megértésért esedezzék másoknál. Vagy ha igen: senki se veszi észre, nem törõdnek vele. Teréz anya szegényei már elfelejtettek irgalomért könyörögni. Csak ott, a nõvérek szeretõ, gondos ápolásában ébredtek rá: még vannak, akik szeretik õket, törõdnek velük.

Mint láttuk, a modern társadalom, amely olyan büszke jól felszerelt kórházaira, eltitkolja, letagadja a halált. Becsapja a betegeket, nem ad alkalmat még arra se, hogy a kismacskához hasonlóan megértésünkért esedezzenek. Ha szobrász lennék, megmintáznám fából, márványból a már említett kismacskámat. Oda kellene állítani minden kórház, öregotthon közösségi termébe, valamilyen jól látható helyre. Meg kellene tiltani, hogy orvosok, ápolók, a környezet eltereljék a szenvedõ reménytelen beteg figyelmét életének legfontosabb eseményétõl, hogy becsapják õket.

Régen majd minden egyházközségben létezett az ún. „Jó Halál Társulat” néven ismert kiscsoport. Ma már nincs sehol. Még ki is nevetnék õket. Nemcsak a fiatalok. A meglett emberek is. S lám, mikor a „keresztény” országokban elfelejtik, sõt gúnyolódnak a halálon, Amerikában, sõt még a nem keresztény Japánban is egyre többen tömörülnek egy „Gondolkodjunk a halálról” címû „tanulmány”-közösségben. Még sok a bizonytalanság, az általánosság a cél, a hogyan körül. Mégis: a kezdeményezés szinte forradalmi és sok jóval kecsegtetõ. Mert sokan úgy néznek az Egyházra, a keresztényekre, mint a mi kismacskánk rám azon a nevezetes estén. . .  Szívszaggató látvány már a kismacska esetében is, hát még ha lélektõl éltetett emberekrõl van szó, akik tanácstalanul, tehetetlenül állnak a halál elõtt. Már az is óriási siker volna, ha úgy tudnánk felnézni Istenre, mint ahogyan a kismacska nézett ránk akkor. . .  A nagy, büszke, felvilágosult, modern ember elmondhatja a költõvel: „Haláltól félve még, de élni már meguntam.” (P. Verlaine) De boldog, aki szent megnyugvással és bizalommal teli vággyal várja az üdvösséget: Istentõl!

Gyerekkoromban szívesen sétáltam az üllõi temetõben; a monori járás egyik legszebb, leggondozottabb temetõjének a hírében állt. Fõleg a vaskerítés fölött biggyeszkedõ, kovácsoltvasból készült felírás tetszett: „Feltámadunk.” Nem mintha értettem volna, de valahogy szépnek találtam.

Aztán kikerültem a misszióba, a messze Japánba. Az egyik családnál szombatonként bibliaórára gyûltünk össze. Egymáshoz szokott hívõk csoportja volt. Volt ott egy szép, fehér házikutya. Lilynek (Liliom) hívták. Az fogadott bennünket az ajtóban, elsõ lábát nyújtva üdvözlésképpen. A Biblia olvasása alatt szépen összegömbölyödött a szoba közepén. Csendben aludt. De mikor a záró imába kezdtünk, nagyot ásítva feltápászkodott, és indult egyenesen a kijárathoz. Tudta, hogy végeztünk. Egy szép napon hiába kerestük. Megdöglött – közölték velünk a szomorú hírt. A háziasszony könnyezve mondta: már nem akarok kutyát tartani. Annyira kedves volt neki a Lily. . .  Bezzeg a halottakat az emberek (kevés kivétellel) hamar elfelejtik: rögtön házasodnak, mással állnak össze. Talán csak egy élettelen kõ, holt jelkép tanúskodik egy rég elfelejtett emberrõl, akire talán nem is akarunk, vagy nem merünk gondolni igazán. Mert nem hiszünk a feltámadásban, az örök életben. . .

Bezzeg az indiai Teréz anya nem csinált tabut a halálból. Nyíltan, jól olvashatóan kiírta a betegek nagy termére, a ház bejáratára: A haldoklók, halálra készülõk otthona. Senki se ment rettegve oda. Sõt, Teréz anya szinte minden ápoltja mosolyogva halt meg. Emlékszem, egyszer Japánban járt Teréz anya. Érsekünk meghívta, nem jönne-e el a havi papi összejövetelre. Szívesen eljött, és beszélt is. Az imádságról. Ebben az egyszerû beszédében említette: nemrég fölszedtek Kalkutta utcáin valakit. Elõször azt se tudták, ember-e vagy állat. Olyan állapotban találták. Lemosták, megetették, ellátták a legszükségesebb orvosságokkal. De látnivaló volt, nem él már sokáig. Meg is halt nemsokára. „Még sose láttam olyan mosolyt emberi arcon, mint az övén, mikor meghalt” – vallotta be Teréz anya. Pedig õ már ugyancsak elég haldoklót látott életében.

Igen, Indiában, a szegények földjén mosolyogva halnak meg az élet páriái a nõvérek szeretõ gondoskodásában, míg a túlcivilizált, fényûzõ nyugaton kétségbeesés, szomorúság, félelem, cinikus nemtörõdömség, kötelezõ tabu a halál kísérõjelenségei. Vagy tudományos „eltereléssel”, eutanáziával kísérlik kikerülni a „mysterium mortis”-t, a halál nagy titkát. Önkéntes önbecsapás, értelmetlen, esztelen „hõsiesség” (Sartre, Malraux). A háború után egy új, buddhista színezetû szekta, a Szókagakkaj terjedt el gomba módra Japánban. Nemsokára már 9 millió tagot számlált. Meglehetõsen harcias beállítottságú vallásnak bizonyult. Támadta a kereszténységet, s talán még jobban a kommunista pártot. Évekig vitatkoztak egymással, támadták egymást. Végül kibékültek. A japán kommunista párt elsõ titkára egy kommünikében beismerte: addig, míg betegség és halál gyötri az embert, vallásra is szükség van. Legalábbis létezni fog. A kommunista párt se képes ezt a két problémát kiküszöbölni, se megoldani. Ettõl kezdve többé nem támadták egymást.

Isten minden ember szeretõ Atyja, Üdvözítõje. Még csak egy névtelen veréb se pusztul el tudta nélkül. Isten irgalmas. Hány és hány ezer meg százezer ember hal meg anélkül, hogy tudomást vennénk róluk. A legtöbb embert nem is érdekli, nem sír utánuk. Isten más. A Szentírás szerint az „igaz” még marhája érzelmét is érti, az állatokon is megkönyörül (Péld 12,9). A nem „igaz” még felebarátját se érti igazán, mert nem tud irgalmas lenni. Nem könyörületes iránta. Istennek gondja van emberre, állatra egyaránt. (Jón 4,1.1; Ter 8,1; Zsolt 36,7.) A nagy misztikus szentek (pl. Ruysbroec) gondját viselték a beteg állatoknak. A szívtelen ember még embertársán se könyörül. Nem csoda, hogy megkísérli eltörölni, elsikkasztani a halál titkát is. A szeretetlenség (kegyetlenség) egyik megnyilvánulása. . .

A totalitárius diktatúrák, az önimádó anyagelvû világnézet nem szereti a halál gondolatát, mert nem ismer irgalmat, se könyörületet. Ideáljuk nemegyszer Nietzschének, a nagy káromlónak és istentagadónak az „Übermensch”-e. Hitler is, Sztálin is Nietzsche tanítványai voltak. Az Übermensch legnagyobb „bûne” a szeretet meg az irgalom. Ez a gyengeség jele, árulás.

S lám, maga Nietzsche is beleesett az Übermensch szerinte legnagyobb bûnébe. 1889. január 3-án éppen Torinóban tartózkodott. Kora reggel véletlenül szemtanúja volt, amint egy kocsis irgalmatlanul veri, ostorozza kimerült lovát. A szegény pára alig állt már a lábán. Nietzsche a ló nyakába borult, és sírva felkiáltott: „Ezt én nem így gondoltam!” Elméje elborult, még aznap kórházba szállították, amelyet többé nem hagyott el. Ott halt meg elmebetegként. . . [Ch. Nugentnak a „Masks of Satan” (A Sátán álarcai) címû könyvében találjuk ezt a történetet. (138–139)] A szerzõ szerint Nietzsche talán elõször tudott rámosolyogni, ha félõsen, hitetlenül is Istenre, ha nem is olyan ártatlan esdekléssel, mint azt kismacskánk szemében láthattuk. Lehet, hogy a Fény Atyjának egy szeretetsugara találta szíven ott azon a hideg téli reggelen, az agyonkínzott szerencsétlen ló láttára. . .  Hiszen utolsó „istenes” versei is egy ilyen tébolyodott elme õrült segélykiáltásai a „megölt” Isten felé.³

Hosszú az út Dosztojevszkij örömtõl ragyogó szegény asszonyától a mi kismacskánkon át a jobb lator véres, de reménytõl világló, eltorzult ábrázatáig. „Még ma velem leszel a paradicsomban.” Vagy még jobb példa: Kis Szent Teréz végsõ agóniája a halálos ágyon, s mikor látja Istent fénylõ fehéren, dicsõségben. (A film: „Thérèse.”)

Íme, a hit két fókusza: az elsõ rámosolygás Istenre, és a végsõ sóhajos, esdeklõ szempár az örökkévalóság küszöbén. Vagy talán maga Isten mosolyog a nagy út végén miránk? Isten felé fordulás, mert Isten maga fordítja Arcát ránk. Mert mindenképp Isten ragyog ránk: az ártatlan szentben éppúgy, mint a megtérõ bûnösben.

Sajnos, megvan a veszély a bal lator dilemmájára is. Mikor valaki visszadobja a felajánlott kegyelmet, Isten mosolyát. Ne ítélkezzünk, se Júdás fölött, se a bal lator felett. Istené az ítélet.

Nekünk elég, ha Verlaine módjára gyónunk. Verlaine, Baudelaire-rel együtt, a franciák Adyja. Talán tehetségesebbek, talán züllöttebbek is voltak nála. Mindhárman írtak „istenes”, bûnbánó verseket, vallomásokat.

Paul Verlaine mondja Baudelaire-rel kapcsolatban:

„Én nem ismertelek és nem szerettelek,
de hogyha szólnom tanúid közt helyem,
ezt elõször, s utóbb is, csak azért teszem,
mert leborultál te is az õ általszegett
lábához. . .
ûzetvén a közel Kálváriára fel.
Bizony, kiérdemelt s igaz Kálváriára. . .
még hogy mi bûnösök, mi hunynánk csendben el.”

(Baudelaire-hez)

A legtöbb ember nem halad töréstelenül, egyre felfelé ívelve, az elsõ mosolytól az utolsó „Nunc dimittis” (Most bocsásd el, Uram, szolgádat) boldog beteljesedéséig. A tékozló fiúk-lányok többségben lehetnek. Vagy ki tudja, manapság ezek is csak kisebbség már. Sokan, talán a többség, úgy hullik el, omlik össze, mint az ûzött vad: magánosan, elhagyatva, kutyáktól szétmarcangolva. A hitetlenség, kétkedés, reménytelenség vérebeitõl, egy könyörtelen, cinikus társadalom kopóitól halálra hajszolva: egy agyonmodernizált, agyontechnikázott kórház hûtõházának névtelenségében. . .

„Nálunk már a temetések nagy része nem egyházi temetés!” Hányszor halljuk ma ezt a panaszos kifakadást. Eljön-e még az idõ, mikor legalább olyan részvéttel (ha nem nagyobbal) temetjük el kedves halottainkat, mint hûséges kutyánkat vagy agyondédelgetett macskáinkat és egyéb állatainkat?

Nevetni mindig fog az emberiség. Szórakozni sem nehéz. De hogy tud-e majd szívbõl kacagni, ártatlanul mosolyogni és örülni úgy, mint a teremtés hajnalán tudott: ez a nagy kérdés. E nélkül az én kismacskám esdeklõ szemei emberibbek, mint a világ minden harsogó nevetése.

Jegyzetek

¹ Dosztojevszkij, Az idióta

 ² Marie de Hennezel, La mort intime (Paris, 1995)

³ Nietzsche, Utolsó versek (elborult állapotban írta)

Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma. Bibliai jelképek kézikönyve. Szent István Társulat. Budapest 2002. 351 o. 4200 Ft.

Dávid Katalin mûvészettörténész nagy szolgálatot tesz kézikönyvével, amely elsõsorban nem a szakemberek számára készült, hanem inkább a mûvelt nagyközönséget vezeti be a Biblia jelképvilágába. Igaz, léteznek már magyar nyelven is olyan lexikonok, amelyekben tájékoztatást kapunk egyes bibliai jelképekrõl; pl. Biblikus Teológiai Szótár, Haag Bibliai Lexikona vagy akár a Szimbólumtár; de ezek – amint címük is jelzi – bõvebb anyagot közölnek, nem csupán a bibliai jelképeket mutatják be.

Dávid Katalin joggal hangsúlyozza, hogy szekularizálódó világunkban, a hajdan „keresztény” Európában is, a Biblia világa egyre szélesebb tömegek elõtt válik ismeretlenné. Pedig földrészünk – általában az úgynevezett „nyugati világ” – kultúráját, mûvészetét és irodalmát stb. lehetetlen megértenünk a bibliai vonatkozású történetek, jelképek, eszmék nélkül. Minden érthetetlenség – vagy félreértelmezés – ellenére, a jelképek elvesztése korában is lépten-nyomon szembesülnek az emberek jelképekkel, akár a vallások világában, akár a mindennapi életben. Dávid Katalin könyvének törzsanyaga abc-rendben mutatja be a fontosabb jelképeket, éspedig hármas osztásban: a bibliai jelkép ószövetségi, illetve újszövetségi jelentései, a jelkép jelentkezése a korai kereszténységben. Ez utóbbi szempont röviden utal arra, hogy a jelképek miként élnek tovább a kereszténységben, továbbá hogy a kereszténység az átvett jelképbõl új jelentést formál; láttatni engedi, hogyan nõ ki a keresztény ikonográfia jelentõs része a Bibliából. A szerzõvel együtt reméljük, hogy „e könyv segítséget tud nyújtani a jelképeken keresztül a Biblia megközelítéséhez”.

Gratulálunk Dávid Katalinnak és a Szent István Társulatnak!

Szabó Ferenc

Pánczél Hegedûs János

JOHANNES TAULER MISZTIKÁJA

Érdekes lenne egyszer utánanézni, hogy miért nem tudtak megjelenni korábban itthon fordításban a keresztény misztika legnagyobbjainak mûvei. Tisztán látszik, hogy itt most nem lehet mindent a közelmúltban lezárult, majdnem ötven évig uralkodó ateista világnézetre fogni. Biztosan fontos lett volna, hogy – ha elõbb nem, a második világháború után végre – megjelenhessenek ilyen könyvek, de végül is azt mondhatnánk, hogy ez elkezdõdhetett volna akár a két háború között is, amikor a magyar katolicizmus kétségkívül egyik legjelentõsebb és legnagyobb befolyást gyakorló korszakában volt. Nem így történt, s ez talán annak tudható be, hogy itthon egyszerûen nincsen jelentõs közössége, háttere, nincsenek szellemi gyökerei a misztikus vallásos gyakorlatnak. Ilyen elõzmények után kézbe venni egy olyan könyvet, amely az egyik legnagyobb eckhartiánus keresztény misztikus összegyûjtött prédikációit tartalmazza, legalábbis felemelõ érzés.*

    Johannes Tauler (1300–1361) majdhogynem teljesen ismeretlen a magyar (vallásos) olvasóközönség elõtt, mûvei szinte egyáltalán nem jelentek meg itthon, eltekintve a Hamvas Béla Antologia Humanájában olvasható néhány részlettõl. Szinte természetesnek mondhatnánk ezt az áldatlan állapotot, hiszen még legnagyobb mesterétõl, Eckharttól sem jelent meg itthon sok mû. Walter Nigg kiváló munkája (A misztika három csillaga: Eckhart–Suso–Tauler), amely elõször tárgyalta itthon is együtt a három nagy német keresztény misztikust, rávilágít arra, hogy miért kimagaslóan nagy alakok õk a keresztény szellemtörténetben; mert mindazt hordozták, ami mi nem vagyunk, de még lehetünk. Példaértékûek õk, mert olyan vallásos életet éltek, amelyben minden egyes pillanatban Istent akarták megtapasztalni, s nem óhajtottak tágítani mellõle egy tapodtat sem. Amikor közelébe értek a mindent elemésztõ tûznek, teljesen a fehér izzásig átadták magukat neki, Istennek, és hagyták, hogy Õ mutassa meg az utat. Abban keresték felé az utat, amit eléjük tárt. A szent tûz egészen áthatotta szavaikat, elméjüket, szívüket, és zenélni kezdett bennük, minden szavuk e tûzbõl kicsapó édes meleget áraszt, mely egyaránt oly kedves Istennek és az embernek. Az élet valódi mesterei voltak õk, olyan férfiak, akik azonban mindent isteni mértéknek vetettek alá.

    Tauler domonkos szerzetes volt, jellemét leginkább a „késõn érõ” jelzõvel lehetne megragadni, anélkül azonban, hogy ehhez bármilyen negatívumot is tapasztanánk. Olyan ember volt, akinek minden életszakaszát mélyen áthatotta az istenkeresés és az evilágiból való szabadulás gondolata. Ebben a nagy aktusban a maga mögött hagyott életszakaszokat képes volt átértékelni, újraértelmezni és beolvasztani abba a mûbe, amelyet Isten felé vezetõ útján végzett – magában. Mint minden olyan embernek, aki életében nem evilági célokat tûzött ki maga elé, igen keveset tudunk Tauler evilágban töltött napjairól is.

Egészen fiatal emberként, mint domonkos novícius, már hallgatta Eckhart (Ekkehart) mester prédikációit, azonban nem szegõdött személyes tanítványául sem ekkor, sem a késõbbiekben, jóllehet egész életére döntõ hatással voltak ezek az évek. Tauler meghallgatta ezeket a beszédeket, gondolatiságuk megragadta, de nem érte még fel ésszel és szívvel. Isten megmutatta elõtte a fényesség kezdetét, de hagyott rá idõt neki, hogy beérjen ez a vetés. Tauler pedig méltónak bizonyult erre a kegyelemre.

 Tanulóévei után Strassburg környéki apácakolostorok és beginaközösségek tagjainak lelki irányításával foglalkozott. Itt mondta el a késõbb mások által lejegyzett beszédeit, amelyek  misztikus tanításának alappilléreit alkotják. Késõbb személyes ismeretségbe került Eckhart tanítványával, Heinrich Seuséval (Susóval) is, és feltehetõleg rajta keresztül lett tagja az „Isten barátai” néven emlegetett ortodox eckhartiánus közösségnek mint érett férfi és jelentõs misztikus. Legtöbb beszéde, szerencsésen, ebbõl az idõbõl maradt fenn a hálás utókor számára.

A magyar kiadás, amely nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy Johannes Tauler jelentõsebb mûveit megismertesse az olvasóval, legnagyobb részt Buji Ferenc állhatatos munkájának eredménye. A két hölgymunkatárs (Ratkó Lujza és Révész Mária Magdolna) mellett õ szerkesztette, jegyzetelte és fordította a szöveg nagyobb részét. Õ írta a majdnem nyolcvan oldalas bevezetõ tanulmányt is, melyben jól látta meg a – fentiekben már jelezni próbált – problémát a hagyományos és a misztikus vallásos gyakorlat meghatározatlansága kapcsán, ezért kísérletet tett arra, hogy kijelölje a misztika (és különösen a tauleri misztika) helyét a katolikus vallásosságban. A tanulmány azonban nem minden ízében helyes következtetéseket szülõ megkülönböztetést tesz misztikus és nem misztikus vallásos gyakorlat, és – ami sajnálatosabb – a szent és a misztikus személye között. A szerzõ vallja az immanens és tárgyi (nem misztikus, „hétköznapi”), illetve transzcendens és alanyi (misztikus) világ szembenállását a vallásos világban, kétségesen megteremtve egy misztikus–szent ellentét lehetõségét is: míg „a vallás nem misztikus formái lényegileg állapotok, addig a misztikus út. A misztikus élete szakadatlan  úton járás, ám ez az út nem vízszintes, hanem folyamatosan emelkedõ út. (. . .) Lényegileg ez az út az ember önmagától való eltávolodásának és Istenhez emelkedõ közeledésének útja. A vallás nem misztikus formái ezzel szemben nem tekinthetõek útnak. Az ezeket képviselõ ember nem úton járó ember, hanem olyan ember, aki jó, erkölcsös és vallásos akar lenni, meg akar szabadulni bûneitõl, vagy – ritkábban – meg akar térni. Õ egy bizonyos, számára kedvezõ állapotba szeretne eljutni, vagy élete addigi irányait akarja megfordítani (»megtérés«).” Végül pedig „A nem misztikus vallásosság és a misztika éppen ezért olyan viszonyban vannak egymással, mint a színes virág és az érett, mézédes gyümölcs; az egyik csak ígéri azt, amit a másik be is teljesít.”

Ami itt leginkább megkérdõjelezhetõ, az a szembenállás érvényessége olyan vallási életformák, technikák esetében, amelyeknek (firtatni lényegében kár, hogy milyen kondíciók mellett) mindenképpen létezik egy metafizikai és transzcendens irányultsága. Itt sokkal inkább a megérkezés és a végsõ üdvözülés, eggyé válás az egyedül fontos kritérium, melynek célja minden esetben Isten, Õelõtte pedig minden létezési forma egyforma, kiváltképpen akkor, ha irányultsága szándékoltan, mondhatni „tanúságtevõen” feléje tart. Érdekes, hogy amit külön-külön elmond a bevezetõ a misztikus és a hétköznapi vallásos formáról, nagyobbrészt adekvátnak nevezhetõ, a szembeállítás és egy képletesen felállított hierarchia azonban a két vallásos gyakorlat, illetve forma (misztikus és szent) között erõltetetten szubjektívnek látszik, s talán nem is elsõsorban keresztény analógiákból eredeztethetõ. Hasonló vélemény megjegyezhetõ a Tauler misztikájáról szóló, egyébként alaposan kidolgozott résznél is, ahol Buji egy általa szerkesztett felosztásba olvasztja bele a német domonkos misztikus elemeit is. Mindez valóban érdekes, sokszor gondolatébresztõ is lehet talán egy késõbbi diskurzus szempontjából, de nem biztos, hogy a legmegfelelõbb helyen olvashatjuk egy magyarul lényegében most elõször bemutatott misztikus szerzõ bevezetõjeként. Az itt olvasható teoretikus megközelítés inkább a tanulmány szerzõjének gondolati rendszerérõl, semmint Tauler tényleges misztikus struktúráiról szól. (Itt különösen szembeötlõk a misztikus úttal kapcsolatban elmondott állomások némiképp ad hocnak tûnõ fokozatai, illetve túldifferenciálása.)

Igazságtalanok lennénk azonban, ha csak a negatívumokat sorakoztatnánk fel ezzel a ritka tartalommal bíró könyvvel szemben. A harminckét szentbeszédet tartalmazó kötet olyan kezeket (és minden bizonnyal szíveket) sejtet, melyek nagy gondoskodással emelték ki a nem mindennapi életmûbõl azokat a részeket, melyek jól reprezentálhatják majd a magyar olvasóközönség elõtt a keresztény misztika egyik legnagyobb alakjának jelentõségét. Kiváló ötlet volt a szerkesztésnél az archaikus forma megtartása az egyes részeket bevezetõ summázatoknál, és az is, hogy a szentbeszédek az egyházi év jeles eseményeinek idõrendjét követik, ezzel is hozzájárulva egy személyes szinten történõ újraéléséhez az aktív vallási életben. A fordítás minõsége egészen kiváló; egyszerre jellemzi egyfajta szakmai igényesség (fõként a kényes fogalmak tisztázásánál) és tisztelet annak tekintetében, amit maga Tauler is fontosnak tartott (részben saját kárán okulva) élete során: mindenkihez saját értelmi szintjén kell szólni. A fordítás lényegét tekintve a legnagyobb koncentráltságot igénylõ részeknél is a köznapi beszéd érthetõségének szintjén marad, szinte olvasmányos, ugyanakkor azonban kellõképpen „konkrét”.

Aki elolvassa az elsõ beszédeket, ha korábban nem olvasott is misztikus szövegeket, szinte azonnal megértheti a misztikus vallásosság egyik háttérbe szorított lényegét; képes a mindennapi vallásos áhítat tárgyaiból a misztikus tapasztalat felé mutatni. Kibontja a keresztény misztikus út részeit, szimbólumait, úgy, ahogy azok valamiképpen, de egészen más oldalról már korábban ismertek voltak a vallásos olvasó számára. A könyv dúslakodik ilyen példákban, de néhányat mindenképpen ideidézek a tisztázás kedvéért.

Több olyan példázatnak, amelynek általában csak „külsõ” magyarázatot adnak a szószéken vagy éppen a vallásos irodalomban, Tauler õszintén és nagyon meggyõzõ módon belsõ, misztikus magyarázatát is feltárja, bemutatva annak szimbolikus jelentését. Így válik Krisztus vérévé a kicsi tó, amelyben gyógyulni vágynak az emberek (Jn 5,1), melyhez rögtön a lelki gyógyulás öt csarnokát is (Krisztus öt szent sebének szimbólumára építve) – alázat, a lélek alapja melletti kitartás, bûnbánat, vállalt szegénység, visszatulajdonítás – hozzáfûzi, részletes útmutatást adva az egyes csarnokokban az ottani tennivalókról.

 Tauler leír még több helyen is ilyen misztikus fokozatokat, melyekhez sokszor konkrét élethelyzeteket is társít, a sokszor emlegetett külsõ és belsõ emberre vonatkozóan. Elsõsorban az „Isten terhe” és az „Isten igája” (Mt 11,30) kifejezésekkel illetett létfokozatok között feszülõ különbséget ragadja meg. Az „iga” ugyanis csak a belsõ embert érinti, míg a valódi „teher” a külsõ embert sújtja, aki lényegét tekintve sohasem tudja felfogni a ránehezedõ nehézségek valódi értelmét, s legfõképpen nem tudja azokat „visszavinni Istennek”. Az ilyen ember számára az élet, és sokszor Isten szeretete is, csupán – jobbik esetben könnyû – teher, míg a belsõ ember (akit Eckhart után õ is „nemesnek” hív) maga mögött hagyta már az evilági dolgokat, és még ebben a világban vissza tudja tükrözni Isten Naphoz hasonlatos fényét. Mint ahogy Tauler egyik szentbeszédében ehelyütt olyan érzékletesen leírja, a (külsõ) ember lelke leginkább ahhoz a tükörhöz hasonlatos csupán, amely egy tál alján helyezkedik el, de a tálba még sok mindent beenged, így aztán azok elveszik tõle a lehetõséget, hogy visszatükrözhesse Isten tiszta fényét – hagyja, hogy minden cselekedetében Isten cselekedjen helyette.

Ez a tiszta fény azonban központi helyet kap egy másik prédikációjában is, ahol az isteni születésrõl beszél, természetesen Krisztus születése (Mt 2,2) kapcsán. Tauler a fényt osztatlannak látja, amely azonban más és másfajta színekben jelenhet meg az üvegeken (értsd: emberi természeteken) keresztül; lehet fekete (érzéki), sárga (értelem) és fehér (tiszta szellem). Ezeket a színeket megfelelteti a három napkeleti király háromféle áldozatának is. Tauler ezekrõl a viszonylag összetettebb szimbólumfokozatokról is egyszerûen beszél, képletesen és sok példával megtoldva mondanivalóját. Különben is jellemzõ, hogy általában kerüli az összetettebb, kellõképpen fel nem vezetett, szimbólumokkal jobban megterhelt magyarázatokat; ha azonban mégis használ ilyeneket, akkor úgy érezzük, hogy egy új létezési tér nyílik meg elõttünk: „. . .az Atya mint különálló Isteni Személy isteni értelmével Önmaga felé fordul, és Önmaga tiszta szemléletébe merülve hatol önnön Létének lényegi, feneketlen mélységébe. A színtiszta önmegragadásnak ebben az aktusában egyetlen Szóban maradéktalanul kimondja Önmagát. Ez a Szó az Õ Fia. Az aktus pedig, amelynek révén megismeri Önmagát, nem más, mint a Fiú nemzése az örökkévalóságban.” Kivételes személyektõl az elsajátítható tudás is kivételes.

Tauler egyszerre közvetlen és emelkedett, ugyanakkor mondanivalója rendkívül mély szellemi regisztereket képes feltárni a tiszta forrásra vágyó olvasóban. Ugyanazon fának a hajtása õ is, amelynek kicsit késõbb majd Keresztes Szent János lesz hasonlóan édes gyümölcse. Talán a spanyol szent a legjobb összehasonlító példa, ha valakihez mérni akarjuk Johannes Tauler személyét; kellõképpen személyes mindkettõjük mondanivalója, és sürgetõ felszólításokat tartalmaz a lelki élet Isten-központúsága szempontjából is. Tauler és Szent János is gyakran elveszni látszik a részletekben, nem utolsósorban érzelmi hasonlatokat is megragadva. Ez a momentum azonban – eredendõ irányultságát nézve a dolgoknak – pontosan azt mutatja, hogy mennyire átérzik annak a hallgatónak vagy olvasónak a helyzetét, aki csak a külsõ világban mozgott. Az olvasónak ugyanis nemcsak felfogni nehéz mindazt, amit itt olvas, hanem realizálni is legalább annyira megerõltetõ, megfelelõ lelki vezetés nélkül. A Mennyek Országa pedig tettekbõl áll, s mind a két misztikus hagy rá idõt és teret, hogy ez be is következhessen esetenként.

Inadekvátabbnak tûnnek a kötet jegyzeteinek több helyütt visszatérõ hasonlatai, amikor Tauler megállapításait Srí Ramana Maharsival, illetve más hindu, buddhista vagy szúfi technikák esetleges analógiáival vetik egybe. Talán ez a második olyan bántó pont, ahol a kötet újra egy kicsit túllépi az egyébként teljesen indokolt „magyarázó fordítás” koncepciójának ésszerû és szükséges kereteit, és sokkal inkább mutat hasonlóságot egy magyar tradicionalista tanulmány lehetséges érvelési eszközeivel.  Teljes méltányosságot tanúsítva fenn kell tartanunk, hogy ez a módszer nem tûnik a megfelelõnek arra, hogy a keresztény misztikus út magjai zsíros, fekete földbe hullhassanak. Szerencsére a szerkesztõ, bizonyítva alapvetõen tiszta szándékát, egyes összetettebb prédikációknál – mint pl. a negyedik, ötödik, nyolcadik vagy a tizedik – igazán kiváló megjegyzésekkel feledteti másutt olvasható „kikacsintásait”.

Tauler egész élete példaértékû lehet keresztény szempontból, akár a misztikus aspektus félreállításával is. Igazi értékeit azonban nyilvánvaló, hogy csak ennek a plusz tartalomnak a beolvasztásával érheti el. Jellemzõ módon azonban õ az Istenszülõt, Szûz Máriát állítja elénk példaképül. Példázataiban a Szent Szûz tökéletes misztikus, pontosan meghatározott élet-, erkölcs- és napirenddel gyakorol, és áhítatosan készül arra, hogy Isten kegyelmében részesüljön. Önakaratban és önszeretetben szegény, istenszeretetben viszont gazdagságát nem érik fel a földi fogalmak.

Befelé szemlélõdés és alázat, a külvilágtól való szükségszerû elfordulás – leginkább ezek alkotják azokat a szükséges fogalmakat, amelyeket a német domonkos misztikus sürget, s ezek azok, amelyeket a legkevésbé tudunk megtenni a mai világban. Minden ugyanis, ami igazán fontos ma, az kívül történik; belül a semmi felzabálja az üreseket, teljesen érdektelenek vagyunk az igazi belsõ, szellemi tartalmakkal szemben. A mai élet tehát csupán kívül zajlik; minden, ami jelentõs, ebben a térben áramlik, és ide kényszerítõdik. A már-már elfeledett misztikus út nem valláspótlék, nem tévút, s nem is régmúlt idõk romantikus hóbortja. Járni rajta valószínûleg egészen más, mint csupán tudni róla; mégis ez a tudás oly becses és szükséges, hogy szinte kötelezõ akkor, amikor a mindennapokban a farkasok közé megyünk.

Dobos Marianne: Akkor is karácsony volt (1944). Bíbor Kiadó, Miskolc 2003, 336 o.

Dobos Marianne (Kabdebó Lórántné) interjúkötete érdekfeszítõ olvasmány. A nyilas zsidóüldözés rettenetének, Budapest ostromának, a „felszabadító” szovjet katonák barbárságának történelmi „keretében” tragikus és megrendítõen szép emberi sorsok sorakoznak fel jórészt ismert, ma már híres írók, értelmiségiek vallomásán keresztül. E történetek most már – hatvan év múltával – történelmi dokumentumok. A legtöbb szereplõ zsidó származású, egyesek kikeresztelkedtek, de a legtöbbször ez utóbbiaknak is a deportálás vagy a Dunába lövés lett a sorsa. Olvashatunk a szolidaritás, a keresztényi szeretet szép eseteirõl is: több budapesti zsidó éppen keresztényeknek – papoknak, apácáknak – köszönhette, hogy életben maradt

Dobos Marianne, Szabó Lõrinc-kutató férje révén is, kapcsolatba került számos magyar íróval, értelmiségivel, illetve azok gyermekeivel, rokonaival. Így az egyéni sorsokon keresztül, a közölt vallomások révén nemegyszer irodalomtörténeti információkat is szerezhetünk. Néha az egyes élettörténetek metszik vagy kiegészítik egymást, tehát kétoldali megvilágításban is láthatjuk ugyanazt az esetet, történetet.

A harminckét interjúból megemlítek néhány ismert nevet: Szabó Magda, Polcz Alaine, Kabdebó Lóránt, Németh Ágnes, Püski Sándorné, Határ Gyõzõ, Ferenczi László, Regõczi István, Schéner Mihály. . . Különösen is megragadott Polcz Alaine (Mészöly Miklósné) megrázó története, amelyet egyébként maga leírt Asszony a fronton c. könyvében is. Polcz Alaine, aki már több beszámolót írt a haldoklók segítésérõl, a front alatti szenvedésen keresztül jutott el szép hivatása megtalálásához.

Dobos Marianne bevezetõjében  II. János Pál pápa auschwitzi zarándoklatára emlékeztet: a katolikus egyház feje „korunk Golgotáján” is, de utána is (a 2000. jubileumi év során) a bocsánatkérésrõl és a megbocsátásról, az Isten és a felebarát iránti szeretetrõl beszélt. Csakis a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus Szentlelke teremtheti újjá a benne hívõ szíveket, és újíthatja meg a földet.                                                Szabó Ferenc

Szabó Ferenc

„A GONDOLKODÁS ÉS AZ IMÁDSÁG MESTERE”

30 évvel ezelõtt halt meg Jacques Maritain

Jacques Maritain (1882–1973) haláláról értesülve VI. Pál pápa így nyilatkozott korunk nagy gondolkodójáról: „a gondolkodás, az élet és az imádság tanítómestere” volt. A katolikus gondolkodó, akit Mons. Montini akkor ismert meg személyesen, amikor Franciaország szentszéki követe volt (1945–1948), igazi szellemi barátja volt már milánói érsek korában: õ fordította olaszra Maritain fõ mûvét, a Teljes humanizmust. Minthogy Maritain élete végén belépett Jézus Kis Testvérei rendjébe, a pápa a közösség toulouse-i perjelének küldte részvéttáviratát, amelyben a filozófust „kedves barátjának” nevezte.

Maritaint már a harmincas évek derekán megismerhette a magyar közönség a Vigiliában megjelent tanulmányokból. Fõ mûve azonban, a Teljes humanizmus (Az igazi humanizmus címmel) csak 1996-ban jelenhetett meg magyarul Turgonyi Zoltán fordításában. (Vö. Távlatok 1997/3–4, 523–524.) Érthetõ okokból. Hiszen Maritain e könyvében leleplezte az ateista (orosz) marxizmus és a pogány fasizmus igazi mivoltát és térhódítását. Szellemtörténeti munkája ma is megõrzi idõszerûségét. Az õ nyomában haladt H. de Lubac S.J., aki szintén elemezte a két totalitarizmus genezisét Az ateista humanizmus drámája c. könyvében, amely a II. világháború másnapján jelent meg.

Jacques Maritain Bergsontól jutott el Szent Tamásig, és lett az újtomizmus egyik jeles képviselõje. A XX. század elején, amikor Franciaországban elkezdõdött a megtérések sorozata, leendõ feleségével, az orosz izraelita származású Raïssával Bergson kurzusait hallgatta Péguy és Psichari társaságában. Õk is, miként a magyar Dienes (Geiger) Valéria, a XIX. századi materializmust és pozitivizmust megdöntõ Bergson eszmélõdéseinek köszönik – az isteni kegyelmen kívül – megtérésüket. Maritainéket Clérissac domonkos atya keresztelte meg 1906-ban, és õ vezette be õket Szent Tamás eszmevilágába. Maritain, jóllehet késõbb elfordult Bergsontól, sokat köszön a zsidó filozófusnak, aki élete végén megírta Az erkölcs és a vallás két forrása c. könyvét: itt Bergson – a keresztény misztikusokat tanulmányozva – eljut a Szentírás Szeretet-Istenéhez. (Ezt a Bergson-mûvet is lefordította Dienes Valéria; e sorok írója nemrég jelentette meg a kéziratban maradt fordítást a Szent István Társulatnál.)

Maritain fõleg a tomista ismeretelmélettel és létfilozófiával foglalkozott. De amerikai mûködése alatt (1948–1958) a politikai filozófiában is jelentõset alkotott. Tény az, hogy befolyást gyakorolt pl. az ENSZ által elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjára, és ösztönzéseket adott a keresztény szellemû demokrácia kidolgozásához. A II. vatikáni zsinat utáni egyházi forrongást – bizonyos „modernista” túlzásokat – aggodalommal figyelte, és élesen bírálta A Garonne-i paraszt c. könyvében. (Magyarul Turgonyi Zoltán fordításában, Szent István Társulat és Kairosz, 1999.) Bár bizonyos elhajlások alkalmat adtak Maritain és mások (pl. H. Urs von Balthasar, H. de Lubac) kritikáira, tévedés az, ha valaki a zsinatot teszi felelõssé a hetvenes–nyolcvanas évek egyházi válságáért.

Maritain esztétikai reflexiói is figyelmet érdemelnek. Kétségkívül e téren befolyással volt rá költõ felesége, Raïssa, valamint költõ és mûvész barátai (lásd: Raïssa Maritain: A nagy barátságok). A magam részérõl legszebb mûvének tartom Teremtõ intuíció a mûvészetben és a költészetben c. gazdagon illusztrált mûvét, amely eredetileg angolul jelent meg New Yorkban.

Pár évvel ezelõtt jelent meg Jean-Luc Barré történész és újságíró vaskos könyve a Maritain-házaspárról. (Jacques et Raïssa Maritain. Les Mendiants du Ciel. Stock, Párizs 1996, 660 o.) Ez a kettõs életrajz leírja a házaspár egyedülálló lelki „kalandját”, élettörténetét, tudományos munkásságukat, baráti kapcsolataikat, a meudoni otthon látogatóinak szellemi kisugárzását. A szerzõ számos kiadatlan dokumentumra, Maritain levelezésére is támaszkodik. (Pl. Charles Journet svájci teológussal, a késõbbi bíborossal folytatott bõséges levelezésére). Különösen is érdekes a II. vatikáni zsinat után következõ válságos idõszak egyházi életének bemutatása, illetve az idõközben meglehetõsen merevvé vált tomista filozófusnak az álláspontja. (554–588. o. – az utolsó fejezet.) Az öregedõ J. Maritain Jézus Kis Testvéreinek toulouse-i kolostorában él, szemlélõdik, és távolról figyeli a zsinat utáni egyházi válságot, amelyet súlyosabbnak tart a századelõ modernista válságánál.

Az új életrajz a lehetõ legtárgyilagosabban mutatja be a filozófus és felesége életét. Az olvasó rányit a Maritain házaspár „halhatatlan szerelmére” (tisztasági fogadalmat tettek!), Isten-keresésük kalandjára, a harmincas és negyvenes évek nehéz problémáival való sokfajta szembesülésükre (spanyol polgárháború, a második világháború, a hitleri totalitarizmus és antiszemitizmus, a bolsevista ateizmus, az emberi jogok megszövegezése és egy új humanizmus születése. . . Ugyanakkor igen érdekesek a baráti kapcsolatok; pl. meglepõ Maritain testvéri nyitottsága a megtért Jean Cocteauval és Julien Greennel szemben, akik – köztudottan – homoszexualitással küszködtek. Maritain filozófiájának mély lelki forrásait is felfedi ez a gazdag életrajz.

Maritain filozófiájának – kissé merev tomizmusának – értékelésétõl eltekint a könyv. Az életmû egy értékelésére itt utalhatunk, amely még az életrajz elõtt jelent meg.

A modernista válság egyik legjobb ismerõje és feldolgozója, a szellemtörténész Emile Poulat a La Croix egy 1993-as cikkében arról írt, hogy mély félreértés volt mindig Franciaországban Jacques Maritain és a különféle irányultságú katolikus körök között. „Az Action Française-hez kötõdõ katolikusok úgy gondolták, hogy elárulta õket, míg a keresztény demokráciához vonzódó katolikusok azt hitték, hogy hozzájuk csatlakozott. Valójában másról volt szó; és az 1966-ban megjelent Garonne-i paraszt csak fokozta a zûrzavart.” Az orosz zsidó Raïssa és a republikánus, antiklerikális Jules Favre unokája mindig idegen maradt egy bizonyos nacionalista francia és beszûkült katolikus körök számára egyaránt. „Maritain az Egyházban mindig »laikus« marad, akit laikus múltja megjelölt. Két követelmény kapcsolódott össze benne: Isten abszolút transzcendenciája és a gondolkodás, a szociális és politikai valóság gyökeres autonómiája. A megoldás: megkülönböztetni, hogy egyesítsünk. (Utalás Maritain Distinguer pour unir c. könyvére, Sz. F.) A transzcendencia kizár minden összekeverést, miként az autonómia elutasít minden szétválasztást. A feltétel: a filozófia önállóságának kötelessége, »vállalva a kockázatot és egyedül haladva elõre.«” (E. Poulat: „Maritain revisité.”)

A filozófus Raïssa halála (1960) után visszavonult Jézus Kis Testvérei toulouse-i kolostorába, hogy csendes szemlélõdésben, a hit homályában járja élete utolsó útszakaszát. Charles de Foucauld példájára a „rettenetes és édes” Istennel társalgott. Túl a „véges lény szomorúságán”, amelyet minden filozófus, misztikus megél, boldogan szemlélte a „sánta, sebzett és tökéletlen” emberi igazságokon keresztül azt a Titkot, amelyrõl – Akirõl – a legnagyobb bölcs is csak dadogva beszél.